Megint elköltöztem. A múlt hét vége a dobozolással telt. Hogy ebben a lakásban is mennyi "frincfranc" gyűlt össze - pedig alig több mint fél évig laktam ott. Szombaton jött a teherautó, és ágyastul, kanapéstul, üvegasztalostul két fordulóval megúsztam. (Az, hogy az üvegasztalom végül a legpuhább kasmirpokrócomban utazott - minden további csomagolás nelkül a platón: részletkérdés.) A hatodik emeletről lecipelni sem volt semmi - bár a lift a nagyját megoldotta. Az új helyen viszont az első emeleten lakom és ide bizony a saját lábainkon jutottak fel a dolgok. Összesen négyen voltunk, és majd öt óráig tartott a cipekedés. (Jókat vigyorogtunk a végén kínunkban, hogy  "ha négy egyetemi alkalmazott egy 36 négyzetméteres lakást 5 óra alatt költöztet el, akkor  négy erre szakosodott munkás mekkora lakást ürít ki 5 óra alatt ...) Aztán a régi helyet még ki kellett takarítanom, teljesen kiüríteni és mire éjjel 11 felé berogytam az új helyen a régi ágyamba, még volt erőm megszámolni a sarkokat. Ismeritek az érzést amikor reggel az ember inkább befordul a fal felé és nem akar tudomást venni a "külvilágról"? Na, én felelevenítettem vasárnap milyen "még öt percet" aludni órákig...Hajnalban ébredtem és fejben lakberendeztem - csak a szememet nem akartam kinyitni. Aztán lassan lassan kialakult a "mit-hova" és a dobozok is elkezdtek ürülni. Azért kell egy kis idő mire megszokom ezt az új helyet - rendes nagy konyhával, egy csomó tárolóhellyel, TÉVÉVEL! (tegnap lerogytam a tévé elé és úgy néztem a kpernyőt, mintha évek óta nem láttam volna....hát, egy-két alkalmat leszámítva áprilisban tévéztem utoljára itt Svédországban) A költözés kapcsán megértettem, elhatároztam néhány dolgot megint. Például igaz, hogy három nap elég a költözéshez, de előtte két-három héttel már ráült a mindennapjaimra a tény hogy megint pakolnom kell és alig volt erőm mást csinálni. És legközelebb - ha egy mód van rá - már a SAJÁT, végleges helyemre szeretnék költözni!!! Így nem is tudom, most kívánjam vagy se: hogy akkor lássam a dobozokat legközelebb, mikor a hátam közepét.

- messze délen. Mert itt tényleg nagyon sötétek a nappalok. A szegény időérzékem megint teljesen odavan, mert délután kettő felé szívem szerint indulnék már haza...De hát akkor a nap dandárja még hátravan hiába kapcsoljuk fel a villanyokat fél 3 felé. Napsütést utoljára Kuala Lumpurban láttam - innen gondolom, hogy szegényem elment nyaralni délre. Szóval 10 napja borult az idő, esik az eső és nagyon korán sötétedik. Tényleg rá tud ülni az ember hangulatára ez a borongósság. De nem hagyom magam azért sem! A többiek előszeretettel hordják ruhatáruk fekete és sötétszürke darabjait - én meg narancssárga harisnyában vagy lila pulóverben billegek közöttük. Egyelőre csak pillanatokra gyűrt le a skandináv tél...

Holnap kezdődik az újabb egyhónapos kurzus itt, Lundban (igen, igen az, aminek a "záróakkordja" a 10 napos képzés egy egzotikus helyen, mint Tanzánia vagy Malajzia). Vagyis holnaptól télikabátban, két számmal nagyobb kesztyűkben és tarka sapkákban sálakban ücsörgő színes diákok fognak vacogni az óráimon, a beszámolókon az ázsiai és az afrikai akcentus alól próbáljuk kibányászni a mondanivalót és mindemellett az újra diákéveiket élő, minden vad dologra kapható jó középkorú diákjainkat hajkurásszuk majd  esténként az éjszakai pubokban, koncerteken Lundban és Malmőszerte. Nem csak jól hangzik, tényleg nagyon jó muri. (Csak kicsit fárasztó az állandó készenlét.) Azt hiszem kalandos egy hónap vár rám!

Szinte észre sem vettem ahogy elrobogott az október. Gyenge kifogás, hogy sok tennivalóm volt - másnak is van. A költözés-ügy is rendeződni látszik. Nem, nem sikerült házat vennem. Volt pár ígéretes és néhány "hát ez is jó lesz". Mindegyikért licitáltam. Mostanra - a tapasztalat ízével a számban mondom - kevés dolgot utálok jobban a licitnél. Kegyetlen, embertelen és...hát hogy lehet úgy licitálni valamiért hogy nem érzi az ember kicsit magáénak? Vagyis egy kicsit veszteség minden alkalom amikor a jozan ész szavára hallgatva ki kell szállni és meghagyni másnak a kinézett lakást. Végül egy újabb albérletet találtam - ha innen nézem bőven marad időm nézegetni és megtalálni az igazi, nekem való lakást. Ha onnan nézem, ideiglenes megoldás, plusz egy költözés. De nem nézem sehonnan - dobozolok, csomagolok. Az október utazást is hozott. 10 napot Malajziában - pontosabban Kuala Lumpurban. Nem turistaként, munkaerőként mentem ismét, akárcsak Tanzániába még a nyár elején. Egzotikus, gyönyörű ország, a robogósok paradicsoma...írják az útikönyvek. Én egy fülledt, párás, jellegzetes szagú várost találtam, tele felhőkarcolóval, az utakon az ázsiakra jellemző kamikáze-motorosokkal és persze lesből támadó 17 fokos levegőörvényekkel (Malajziában mindent hűtenek - légkondival  inkább csak a turistákat). De a tornyok tényleg gyönyörűek - alulról és felülről is. Nagyon szép a kilátás az ikertoronyból, a körbeforgó panorámaétteremből...de engem igazából egy ehető torony varázsolt el. A csokoládészökőkút...Azokon a kis pálcákon mindenféle gyümölcs, piskóta, habcukor várja hogy a meleg csokoládéba forgassa valaki. Képzelhetitek milyen dilemma volt hogy "valami rendeset" egyek ebédre vagy a szökőkútból halásszak magamnak ebédet. Ha már az ételeknél tartunk, azt is megemlítem, hogy a maláj konyha elég furcsa. Valahogy nem elég ázsiai, vagy nem is tudom. Az ételek olyan "valamire emlékeztet" ízűek voltak, és ezért nem volt könnyű a igazán finomat találni. Persze azért itt is érték meglepetések az ebédre váró éhes népeket. Mire megszoktuk a sosemlátott-zöld, -sárga, és mindenféle színű ízetlen zseléhurkákat (kövér kukacoknak látszottak a desszertekben) és a furcsa állagú húsokat, haladó szintre léphettünk. - és jöttek az ételek amik néztek ránk... Bevallom, kicsit zavart ahogy kifejezéstelenül bámult a vacsorám a főtt szemeivel! De ha már a halaknál tartunk - az igazi esőerdei eső hihetetlen élmény! Elképzelni sem tudtam ennyi vizet a levegőben! Mielőtt elkezdett folyni az eső, volt egy olyan időszak amikor ha kitettem a kezem az "esőre" megtelt a tenyerem vízzel, pedig nem esett. A víz állt a levegőben - aztán amikor megindult, akkor folyt rendesen. A többiek csak nézték amikor egy pincértől kölcsönkért tálcával a fejem szaladgáltam az esőben. De azért lassan a csoport "gyereklelkűbb" része szégyellősen bár de csak kipróbálta milyen langyos esőben bőrig ázni...Hazafelé nagyon hideg volt a buszon (mert a légkondi rendületlenül hűtött). És amit feltétlenül meg kell említenem - az elefántok. Aranyosak, bumfordiak, huncutok, nagyok, szőrösek - egyszóval nagyon elefántok. Ahogy a feléjük nyújtott apró cukornád-darabkákat elvették a kezünkből az ormányukkal! Nagyon ügyes ormányuk van - és persze az is előfordult hogy kicsenték az "etető" kezéből a következő falatot ha elbámészkodtunk. Igen, lovagoltunk is rajtuk! Persze a gondozók ültek elöl - és a mezítlábukkal noszogatták az elefántokat a fülük tövénél. És hogy milyen kemény szőrük van az elefántoknak! Mint a súrolókefe - úgyhogy csak a csupasz részt volt érdemes paskolgatni...És mire hazaértünk a "világ végéről" az október úgy egyszerűen huss! és akkor most meg kell szokni hogy november van.

Nyelviskola megint - az örök téma. (Most fejeztem be a házi feladatomat.) Sajnos a tavasszal elkezdett románc (tudjátok, a svéd tanárnőnk és az olasz macsó) folytatásáról nem tudok beszámolni, mert idén másik csoportba kerültem. Most is vannak mókás figurák a csoportban ami kimondottan jót tesz a hangulatnak úgy este nyolc után. A nyelvtudásom nagyon érdekesen alakul. Nagyon sok mindent megértek - mondhatnám úgy is, hogy ha hozzám beszélnek és egy picit jobban artikulálnak meg egy picit lassabban mondják mint a megszokott: mindent megértek. De beszélni még nagyon nem megy. A kisgyerekek lehetnek így - esélyem sincs hogy egy-egy megértett mondatot megismételjek, de biztosan értem miről szól. Úgyhogy most svédül beszélnek hozzám én meg angolul válaszolok...Azért nem mindenkinek zökkkenőmentes ez a váltás. Például két diákomat el kellett cserélnem mert nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy értem a svéd beszédüket, de nem válaszolok nekik. Az írás viszont nagy kaland. Ha tehetem csak svédül írom az e-mailjeimet. Szó se róla, sokkal lassabb, de megéri a próbálkozás. Kedves kiigazításokat és időnként harsány röhögéseket kapok "válaszul". Ugye ugye, a svédek sem gondolták volna milyen mókás nyelvük van! (Legutóbb megdicsértem a kollégám új üvegszemét - pedig csak a szemüvegét cserélte le. Hasonló, de időnként pont ellentétes logikával alkotják a szavakat mint mi.) Mivel a tévémhez - tudjátok az űrállomás bonyolultságú kéttávirányítós szörny - kaptam segítséget ugyan, de továbbra sem működik. Úgyhogy maradnak a rádiójátékok. Nagyon szeretem őket! Apró konyhai öröm: a szeptemberben kapott ribizliből készült likőrt a hétvégén szűrtem le - és nagyon jól sikerült, csak buzdítani tudok mindenkit hogy kipróbálja a házi likőrgyártást. A hétvége olyan otthonülős-olvasgatós-borús-jazz-zenés időszak volt itt és irigykedve hallgatom az otthoni 25 fokról szóló beszámolókat - itt a 12 fokban.    

 Múlt pénteken megint főztem - és most is elfogyott az utolsó szemig! Megígérem nem lesz "gasztroblog" belőlem, de büszke vagyok a menüre. Őszies ételeket illesztegetem össze, persze fűszerekkel és gyümölcsökkel. Indítottunk a fűszeres körtepálinkával, és hozzá mindenféle csípős meg olajos falatkákat kínáltam. Pikk-pakk elfogyott az "étvágygerjesztő" és elő kellett állnom az első "rendes" étellel. Az előétel kecskesajos-csokoládés füge volt. Hát, a pirított szalonna, a kecskesajt meg a juharszirupon éppencsak megsütött füge remekül illett a pisztáciás keserűcsokihoz. Érdekes volt nézni a "hűvös" érdeklődés hogyan csapott át hümmögésbe az első falatok után. A főtel kakaós-csilis-gyömbéres pácban érlelt kacsamell, körtecsatnival és mindenféle sült zöldségekkel. Azért a kacsát elnézve voltak kétségeim, de végül kellemesen csalódtam benne. A vásárcsarnokban mikor megkérdeztem a tollak tokját hogyan szedjem ki csak lesajnálóan annyit mondott a hölgy "itt ezt mi nem esszük, de biztos eltűnik belőle". Hát én azért "kiműtötem" egy szemöldökcsipesszel. Az előírt ideig sütöttem, és rózsaszín meg puha lett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, a recept írta hogy langyosn szolgáljuk fel a kacsát, úgy jobban kijön az íze. No, mivel belemerültünk a beszélgetésbe, szinte hideg lett minden, de hősiesen és jócskán hümmögve elfogyott ez is. A csilis-gyömbéres kötecsatni nagyon jól illett a húshoz, magam is meglepődtem rajta.A kép sarkában az a halványlila zöldség lila karfiol. Az íze ugyanolyan mint a fehéré, de állítlóag ez volt a legízletesebb darab...pedig ez majdnem "jéghideg" volt már a tányérokon. A deszert is követte a körte-csoki-csili vonalat. Körtés szorbet csokilemezkékkel meg csokoládéláva (ez az a fajta süti ami kívülről úgy néz ki mint egy ártatlan muffin, de ahogy belevájjuk a kanalat kifolyik belőle a meleg olvadt csoki )- egy pinduri csillivel. Nekem nem sikerült elkapni a megfelelő pillanatot a sütésnél, úgyhogy szétfolyt amikor rátettem a tányérra. Sebaj, az íze ugyanolyan jó volt. Elfogyott az is - az esztétikai hiányosságok ellenére. Sikeres volt a menüm, nagyon örültem neki. Újdonság volt, hogy alig izgultam főzés közben. Inkább "ajándékot készítettem" - nem is arra figyeltem, hogy tökéletes legyen, hanem inkább arra, hogy az öröm amivel készítem megmaradjon. Sikerüt, nagyon kellemes este lett. A lakáskeresés is jól halad - van ígéretes jelölt, és van pozitív válasz a banktól. Egyelőre. Tegnap jött az ingatlanügynökség fotósa hogy körbefényképezze a lakást. Igazi profi felszereléssel, ahogy a modelleket fotózzák. Amikor ajánlgattam hogy eltakarom a falon a használaton kívüli lyukat, csak mosolygott, hogy majd a photosoppal ő kiigazítja, ne aggódjak. Aztán elmesélte ők hogyan "takarítják" ki az eladásra kínált lakást a photoshoppal. Csempéket, zuhanyfüggönyöket fehérítenek, falakat, vagy akar panorámát festenek az erkélyre- no comment. Aztán megkérdezte, akarom-e, hogy eltüntesse az órát a falamról. Nem akartam.

Csípősek a reggelek, párás-nyirkos minden, ha elbújik a nap a szél hidegen fúj. Mint mindenhol. Egyik reggel elhatároztam, hogy szeretni fogom a szeles hideg esőt - még nem megy teljesen, de haladok. (Az ilyen reggeleken csakazértis szoknyát és harisnyát veszek. És autóval megyek dolgozni.) Autózni is egyre jobban szeretek - bár van még egy két apróság amit nem ártana felfedezni. Ilyen például, hogyan kell az autórádión csatornát váltani. Még áprilisban Sanyi bukkant rá - az 50-es 60-as évek érzelemtől csöpögő slágereit sugárzó adóra. Már sok dalt meghallgattam hatalmas rózsacsokrokról, álmoskönyvek jóslatairól (ezeknek legalább értem a szövegét!) de már lassan ideje lenne váltani.  Bár kimondottan üdítő élmény mondjuk a "nemcsak a húszéveseké a világ" svéd megfelelőjét hallgatva várni hogy zöldre váltson a lámpa. Igen, nem vagyok egy technikai zseni. Kaptam egy tévét is, nyelvtanulás céljából. Három madzag meg két távirányító tartozik hozzá - úgyhogy űrállomás nehézségűnek nyilvánítottam. Időnként nekidurálom magam, de ahogy kezembe veszem a kábelkupacot egy belső hang azt sóhajtja belül, hogy "tedd vissza". Most a madzagok a tévé tetején várják hogy valami történjen. Addig meg este 7-8 óra felé ha tehetem bekucorodom a fotelembe egy meleg teával és nézem a felhőket. Szinte minden este más és egyik szebb, mint a másik! (Kezdem megérteni a sorozatfüggőket. Én is morcos vagyok ha lemaradok az esti felhőmozimról.) Megint receptválogatásban vagyok. Mivel hamarosan költözöm, nem lesz egy darabig hova vendégeket hívni. Így jövő péntekre megint közös vacsorát tervezek.  Utána biztos jó lesz - és nagyon igyekszem NEM stresszelni, mert az elrontja az egészet. Nem, még nem tudom hova költözöm - vasárnap megyek ház(tűz)nézőbe.

Nagyon szép. Mintha nem is főváros lenne. A belváros szűk utcái tiszták, a levegő friss,  parkok, hidak víz mindenhol és az emberek nem idegesen rohannak. Persze azért itt is akad elégedetlenkedés, de valahogy olyan visszafogott minden - a rendőri intézkedés, a parkolóőr büntetőcédulája. Úgy fedeztem fel a várost, ahogy kell. Túristakönyv és "látni kell" lista nélkül. Csak megérkeztem, vettem egy hagyományos térképet (azt ami vitorla nagyságúra nyitható) és mentem amerre a lábam vitt.

Ugyan a belváros elég kicsi, de a rengeteg víz alaposan feladta a leckét. Hiába tudtam a templomtornyok alapján elég jól tájékozódni, valahogy a kelleténél többször kavarodtam a "másik" oldalra. A harmadik napra már belejöttem, hogy az irány kevés, a hidak helyét kell tudni. És akárhányszor elkezdtem kiteregetni a térképemet, nagyon hamar odajött valaki hogy segítsen. Ez nagyon jól esett! Eljutottam a piacra, a vásárcsarnokba, üldögéltem kis zenés kocsmában, és még a múzeum sem maradt ki. Egész kellemes volt terv nélkül csak ténferegni. A svédek nagyon büszkék a 350 éves hajójukra amit 30 évvel ezelőtt emeltek ki a kikötő vizéből. Helyreállították és büszkén mutogatják - azzal a történettel együtt, hogy a hajót sietve, megfelelő tudás nélkül építették és az első útján, majd másfél kilométer után az első szél feldöntötte és elsüllyedt. A hajós városnézésen még meg is mutatják honnan indult és meddig jutott! Azért azt sem hallgatom el, hogy az utazás célja egy "kutatási pénz"-szerző értekezlet volt, svédül. Nem szépítem az eredményt, a többiek "reggelire megettek". Tapasztalatot szereztem - mást nem. Ha már a tapasztalatnál tartunk - a szállodám a rakparton horgonyzó, hajdan szebb napokat látott kaszinóhajó volt. Hogy én hogy megörültem a kis kajütömnek! A híres kéthetes hajóút a norvég partok mentén régi álmom - legalább ízelítőt kapok a tengeri életből. Hát zamatos volt az ízelítő - egyformán áthallatszott a papírfalakon ahogy az asztmás szomszédom küzdött a levegőért vagy ahogy a horkolós rázendített. A vizesblokkok zajáról és a vákuumvécé ordításáról ne is ejtsünk több szót. Tény: a hajóút hátrább sorolódott a kipróbálandók listáján. (Jóval hátrébb.) Az időjárás is kegyes volt hozzám. Napsütéses szép őszi idő volt, 16-18 fok napon - így a pulóver elkelt rajtam egész nap. Bezzeg Lundban pólóban rohangásztak még a népek.

Nem szépítem, örömmel indultam vissza. Mire hazaértem a kiszemelt házacskát majdnem eladták - a tulajdonos nem tudott tovább várni, jelentkező akadt, a licit elindult - holnap lezárják. Most tovább nézelődöm. A jelek szerint nem az én házam volt, bármennyire tetszett is az első perctől kezdve. De legalább összeírtam milyen házat szeretnék (nézzük a dolgok jó oldalát).  

Szombaton a boltban a zöldségesrészlegen egy nagy kartondoboz oldaláról kiáltozott felém a "Hungary" felirat. Nem voltam rest és kitúrtam a kipakolásra váró doboz tartalmát - és láss csodát gyönyörű magyar sárga paprikák lapultak a dobozban. Azonnal zsákányoltam egyet és ahogy itthon kiicsomagoltam őket, kissé elbizonytalanodtam - látva hogy szinte szépségdíjasok - de megacéloztam a lelkemet és  a hőn áhított lecsót készítettem belőlük. (Itt csak azt a vastaghúsú édes Kaliforniai paprikát lehet kapni - annak meg hiába magyarázom mi fán terem a lecsó). Egyébként olyan őszikés időnk volt. Őgyelgő felhők, langyos napsütés. Ezt úgy szeretem! Tavasszal a napsütés majdhogynem elvárás - ilyenkor meg ajándék. És hát hogyan másként lehetne a lecsós ebéddel is tökéletes napot tovább fokozni? Mondjuk egy kis randevúval? Ebéd után meglátogattam Marcello-t. A garázsgazda is csatlakozott a feleségével meg az apuka is hozzánk csapódott, és felberregtek a motorok - hárman kanyargóztunk a délsvéd utakon. Elmondani, leírni nem is lehet az érzést amikor az árnyas fasorok között tekergőzik az út a lemenő napba, vagy a tó mellett a visszaverődő fénytől aranyszínű minden, és mi ott hasítunk Marcello-val! Én voltam persze az ujjongóember (de egyszerűen nem tudtam csak egyetlen mosoly mögé rejteni a boldogságomat!) Majd idővel az is megjön - mint ahogy a tapasztalat is nő a megtett kilométerekkel. A kanyarokat is "el kell kapni". Amikor egyetlen töléketes pillanatig pont jó minden - a sebesség, a döntési szög, a ritmus... Aztán kezdődik elölről a következő kanyarban minden. Isten bizony mint egy tánc, ahol az út a zene! Persze nem is én lennék, ha az árnyékomat nem nézegettem volna majdnem sűrűbben az útnál! Igen fess látványt nyújtunk, no. Megálltunk itt, ettünk egy kicsit ott és elrepült a délután. Estére alaposan elfáradtam - de amint lecsuktam a szemem, folytattam az utazást: éreztem a motor erejét és a kanyarokat. Ez volt az első túrám. (Fényképek is lesznek hamarosan!)  Holnap Stockholmba megyek három napra. A mai nap elment a svéd házi feladatra meg a pakolásra - hogy én hogy "szeretek" pakolni! De már túlestem rajta.

Vagy inkább dönteni és várni? Furcsa napok vannak mögöttem. Hétfőn megnéztem egy kis házat.   Kedden este biciklizni voltam - igen, hagyományosan lábbal hajtottam! Még a nyár elején csatlakoztam egy biciklis klubhoz. Na ez azért kicsit erős - mondjuk úgy, hogy voltam egyszer velük egy túrán. De akkor ugye a nevem felkerült a listára - és onnantól kezdve rendszeresen küldték hogy mikor merre mennek. Én meg...nem is valaszoltam. És mindezek ellenere felhivtak telefonon, kedvesen megkerdeztek, hogy ma tartjak az idei utolsó túrát, számíthatnak-e rám? Gyönyörű napsütéses őszi nap volt és kedvesen invitáltak - szóval eltekertem velük az Öresund híd lábához. Szép volt! Meglepően kellemes este kerekedett a túra végén, úgyhogy annyira nem bántam végül hogy  nem a motorosklub javára döntöttem. Szerdán este pedig meglátogatott a tulaj egy ingatlanügynökkel, hogy felmérjék a lakást. Úgy kerül majd a hirdetésbe, hogy az én bútoraimmal kelleti magát...nagyon, nagyon fura érzés. Csütörtök reggel elvittem Marcellot a műszaki vizsgára, ahol a "vizsgáztató" fiatal srác alig győzte levenni RÓLA a szemét. A próbakörre is nagyon boldogan ment VELE. És a végén csak felsóhajtott, hogy "nagyon klassz motor"  - alig fértem bele a motoroskabátomba! De igazából hétfőtől mostanáig szinte egyfolytában a kis házon töprengek. Eljutottam odáig, hogy NEM és szép lassan visszasétáltam az IGEN irányába és most megint a TALÁN pont körül pacallérozok. Azon, hogy ez az első ház amit megnézek - nem is csodálkozom. Az, hogy a hirdetést látva megmozdult bennem akkora akarás, hogy felvettem a telefont és végül megnéztem, elegendő JEL-nek. Tudom, nagy próba saját házban lakni, de készen állok megmérni magam. Végül úgy döntöttem, hogy szeptember 23-ára szerveztem az össznépi háznézést - barátokkal, ügynökkel, szakértővel. A tulajjal megbeszéltem, hogy csak ezután indítja az "árverést" (ha többen szeretnék megvenni a házat, az ügynökség egyfajta licitet szervez). A jövő héten hagyom érni a dolgot, aztán utánam az Özönvíz! Ha ez a ház rám vár, nem tudom kikerülni. UGYE? 

Megint költöznöm kell. Pedig még sem melegedtem szinte - de úgy látszik, eddig tartott az átmeneti idő. Magamat ismerve sokáig ellennék ebben a piciri lakásban - és mielőtt a szívemhez nő, tovább kell állni. Most már olyan "hagyományosan" csinálom. Hirdetéseket bújva, konkrét "kívánságlistával" megyek lakást venni. De azért a végső szót biztosan az a belső hang fogja megadni - ha beleszeretek egybe, az lesz a JEL. Ma már el is kezdtem a nézegetést, nem könnyű. Fura bemenni mások lakásába - még ha üres is éppen - azzal, hogy elképzeljem magamnak. Szív és ész kell hozzá - na meg persze hatalmas levegő és a rengetegszer elismételt szavak: "képes vagyok rá".  Próbálok nem gondolni arra, hogy megint bedobozolni és kidobozolni fogok napokig hamarosan. Éppen ezért ma elmentem úszni is  majd bevetettem magam a konyhába és a parmezános padlizsános csirke finomra sikeredett. Fura érzés úgy hazajönni, hogy a "napjaink meg vannak számlálva". Talán úgy kellene mondanom, ide már csak jövök. Az otthonom meg repesve vár rám...valahol.

Érdekes ahogy alakul a lakásom. Ahogy benne élek, a tárgyak szó szerint körbejárják a lakást. Hol ide hol oda kerülnek, próbálgatják a helyüket én meg időnként nem győzöm keresni egyik-másik haszontalant. (Jó is az, amikor csak az elégedettségre emlékszem, hogy milyen tutti kis helyet találtam például a hálózsákom tasakjának - de hogy hol van az a jó kis hely, az egyelőre rejtély.) A fülbevalóim csak szimplán "hányódtak". Ennek az áldatlan állapotnak ezennel vége! A lógósok egy kifeszített vászonra kerültek - sütkérezzenek kedvükre a napsütésben. A többiek meg...hát felöltöztek rendesen. Mentségemre szolgáljon, az öltöztetős papírbabák mindig kísértésnek számítottak, de nem voltam az a nagy babázós... aztán egyszercsak sikerült indokot - meg egy százoldalas "kárkidobni"  sminkmagazint -találni. Igen, hallom a sóhajokat, hogy: "egyeseknek mire nem jut ideje"...igazatok van. Azért megjegyzem: Úgy, de úgy élveztem! Szinte új életre keltek a fülbevalóim. A lakásom egyre jobban hasonlit rám - gyűlnek a mókás, hajmeresztő  és meghökkentő részletek. Persze attól még messze vagyok, hogy kétszer is meggondoljam hogy beengedjek-e valakit a lakásomba, de ki tudja! Ezek a svédek olyan mókásak - most például sertésinfluenza-pánik van. Az egyetemen alkoholos fertőtlenítőoldat van a bejáratok mellett - és körlevelet is kaptunk, hogy napjában legalább tízszer fertőtlenítsük a kezünket. A héten az egyik megbeszélésen a kolléga nagyon drámai hangon és "temetni jöttem Cézárt nem dicsérni" ábrázattal NEM FOGOTT KEZET senkivel! Meglehet legközelebb gázálarcban ücsörgünk majd a teremben...Ebben az esetben tényleg hasznát veszem a bukósisakra fejlesztett "zárt szájjal röhögés" technikának. A legutóbbi motorozáskor az út mellett tehenek legelésztek, és hogy egy kis izgalom is jusson, a napközben felmelegedett aszfalton hevertek el. Az autósok dudáltak, villogtak, lehúzott ablakkal hujjogattak - de hiába. A két motorral bemutatott "el az útról" produkciót érdeklődő pillantásokkal értékelték. Szóval nagyon lassan megközelítettük őket és hogy a liliomlelkük ne sérüljön, leállított motorokkal elrollereztünk mellettük. Na, erre bezzeg felemelték a seggüket és elindultak utánunk. Muszáj volt nevetni, de bukósisakban nem olyan könnyű! Szerdán voltam először a motoros klubban "teljes jogú" tagként. Amint befutottunk, a többiek egy nekem vetett futó mosoly után, körbevették megmustrálták, piszkálták és próbálgatták Marcello-t. Azt hiszem, ő az igazán érdekes új tag - én meg a velejáró kétlábú...

és azt hiszem nagyon sokáig fogok emlékezni ERRE az első alkalomra is. Semmi sem jelezte előre, csak úgy villámcsapás-szerűen alakult így. Majdhogynem véletlenül. Egyerű haveri találkának indult, aztán szó szót követett, és már nem lehetett visszakozni. Úgy látszik, ennek is, mint mindennek: eljött az ideje - és ezt bizony nagyon nagy örömmel vettem tudomásul. Kicsit izgultam, nem tagadom mikor megigazítottam a sisakom és beindítottam a motort. Aztán ahogy kattant a váltó, és megmozdult Marcello - már semmi sem számított. Amikor kikanyarodtunk a főútra és lecsuktam a plexit a sisakon, teljesen elömlött bennem a "hazaértem" érzés. Eltűnt az aggódás, az izgalom, és csak a lebegés maradt. Gyönyörű volt a lemenő nap, a felhők az égen, a kanyargós erdei utak, kis falvak és tanyák az út mellett... de amikor lámákat láttam száguldozni  az út mentén kételkedni kezdtem. Aztán megálltunk egy kis pihenőre, és a garázsgazda - akinél Marcello átmenetileg lakik - nem is kérdezett semmit mert alig fért bele a mosolyom a bukósisakba. Mondtam volna neki, hogy csípj meg - de ez ugye motoros ruhában nehézkes, úgyhogy inkább csak rákérdeztem a lámákra. (Tényleg van a falu szélén egy tanya ahol lámákat nevelnek - huh. Nem álmodtam és nem ment az agyamra valami.) Aztán hopp vissza a nyeregbe, és folytattuk a tekergést.  Szinte üres utakon gurultunk, és még az irányra sem vot gondom - hiszen én voltam a "sor" a sorban. - merthogy ugye csak ketten voltunk. Majd egy egész órát keringtünk mire hazaértünk, ahol meleg vacsorával várt minket a feleség. Megvacsoráztunk és miközben hangosan énekeltem a kocsiban hazafelé eszembe jutott, pont két hónapja lett enyém Marcello. És ez az élmény - az első közös út - megért mindent - de tényleg MINDENT. 

Ma újult erővel kezdtem neki a rendezkedésnek a polcaimon. Aztán takarítás lett belőle és végül szortírozás a pipereszekrénykében. Így bukkantam rá a szempillagöndörítőre. Mikor sokadszorra sem tudtam hova tenni, ezt a szerkentyűt kénytelen voltam felülvizsgálni. Hányszor göndörítettem a pilláimat a múltban? - Talán egyszer, de nem emlékszem rá. Hát akkor dobjam ki? Na azt azért mégsem - ki tudja, talán a jövőben...vagy most? Így röpke ötperc alatt "alvósbaba" pillákat varázsoltam magamnak. (De aki ezt a szerkentyűt kitalálta biztos egyszer sem göndörítette a pilláit! Ez egy horror.) Ahogy folytattam a pakolászást, majd a konyhában sürgölődést valahogy mindig visszakúsztak a gondolataim a göndör pilláimhoz. És persze jókat mosolyogtam a tükörképemen - a gumikesztyű majd a kötény ideális kiegészítők voltak a dáma-nézésemhez. Hát még amikor nem tudtam az afrikai ritmusoknak ellenállni és "vad törzsi" távba kezdtem az étkező és az iroda határán (ugye emlékeztek, csak egyetlen szobám van)! Szóval megtartom a göndörítőt - és ezentúl sátoros pillákkal fogok itthon sertepertélni, mert úgy sokkal mókásabb. Na, így hogy megtaláltam az eszköz optimális felhasználási területét, rögtön helye is került! És kijelenthetem  (b)álkirálynőnek lenni smafu (bár még sosem próbáltam) ahhoz képest, hogy milyen klassz port törölni, szószt kevergetni ÉS pillát rezegtetni -Karádi Katalin stílusban. Szép napunk van ma! Végre kisütött a nap, hőség (talán 23 fok) van - úgyhogy elmegyek a tengerpartra svéd házifeladatot írni....pillástul 

És a motoros fiúk hangos röhögéssel lefordultak a székről. Hát tehetek én arról, hogy olyan könnyű összekeverni a "mosni" és a "találkozni" szavakat? Majdnem ugyanúgy hangzanak! Úgyhogy a motoros klubban is sikerült megalapozni a "jó híremet" ezzel a búcsúzással. Egyébként kivételesen nagyon motordúsan telnek a napjaim. Azt mondja az egyik okos könyv, az ember csak arra tud vágyni, ami a sorsa része - hát, nem tudom. Manöken sosem akartam lenni - de vad motoros annál többször! És most lassan, nagyon lassan alakulok motorossá - de vad szerintem már nem leszek. Még igen kevés kilométer (inkábbcsak méter) van mögöttem, de már tudom hogyan kell pedált egyenesíteni és izzót cserélni. Hamarosan ráérzek a kanyargós erdei utak igazi ízére is - remélem! Hogy egyébként mi van velem? Elindult az új félév. Diákok még nincsenek, de munka és megbeszéléshegyek vártak ránk. Ez a megeszélés egyébként egy országos őrület! A nyár elején megbeszélést tartottunk arról, hogy akkor ki mit csinál a nyáron (nagyjából semmit) és most megbeszélést tartunk arról, hogy nyár elején miben egyeztünk meg (semmiben), majd még egy megbeszélést arról, hogy akkor hogyan folytassuk...inkább nem fűzök hozzá véleményt. Időrabló egy dolog ez az állandó megbeszélés. Emellett most már lassan kezdek képet kapni a tanszéki klikkekről is. Én például a motorommal a "fekete bárány" csoportba sorolódom. Egyébként tényleg nagyon jóban vagyok a többi fekete báránnyal: a háromgyerekes családanyával aki BMW-vel jár és a doktorandusszal aki abbahagyta a kutatását és csak tanítani akar. De ez a klikkesedés apróságokból áll ám! Nehogy igazi ellentétre gondoljatok! Szóval minden rendben - és szeretem, hogy érdekes emberekkel "moshatok".

...csak úgy rohan az idő! És ez bizony nagyon igaz. Ma délután egy svéd farmon voltam "segíteni". Eddig bizony szikrája sem lobbant meg bennem annak hogy egy kertben szöszmögjek, de megismerkedtem egy lánnyal akinek a farmja megigézett. És olyan egyszerűen ment, hogy magam is elcsodálkoztam rajta - megemlítette, hogy egy ilyen farmon mindig lemaradásban van magához képest. Én is megemlítettem, hogy ha gondolja, szívesen segítek egy kicsit. Aztán ma kifestettük a lóistállóját, meg leszedtük a ribizlit. Egészen kis koromból van emlékem a ribizliszedésről. Akkor egy végeláthatatlan, unalmas "muszájcsinálni"  munkának tűnt. Ez a mostani egy kellemes beszélgetés volt inkább - kipletyóztunk ezt-azt, közben leszedtük a ribizlit. A bokrok zöld levelei között beszűrődött ellenfényben csak úgy kellették magukat a szemérmetlenül pirosló bogyók! Idilli volt - a macskák ott sütkéreztek mellettünk, a délutáni nap mosolygott, a bárányok masíroztak az égen...(Márti! rád gontoltam:) Jót mosolyogtam a "mikor főzöd a lekvárt" kérdésre válaszul kinyitott a házigazdám egy hatalmas, csatosüvegekkel teli szekrényt. Merthogy a ribizliből  sem lekvár vagy ilyesféle haszontalan nyalánkság készül, hanem jóféle vendégváró snapsz! (Csak mintát kaptam a tavalyiból. - hm!) Elrepült a délután, búcsúztam és jöttem. Hazafelé jót autókáztam eldugott kis kerülőutakon. Úgy is mondhatnám, felmértem a "terepet", ha majd Marcello-val vágunk neki az útnak, merre találok szép árnyas kanyargós utakat. Hamarosan eljön a Nagy Pillanat - és felpattanok Marcello-ra! De addig ő sem unatkozik.  Ha itt tartunk elárulom, hogy a másik két motor "lány". Vagyis úgy helyes a mondat, hogy az én Marcello-m remekül elszórakozik Isabella és Victoria társaságában. Azért a motoros klubban begyűjtöttem néhány mosolyt amikor az egyik nagyontetovált marcona fiútól megkérdeztem, mi a motorja neve. De vette a lapot - kicsit összevonta a szemöldökét és azt mondta: "Nem volt egyszerű olyan nevet találnom, ami illik is meg tetszik is. MOTOR-nak hívom."

Van az úgy, hogy sokáig csak tologatok valamit aztán egyszercsak megelégelem saját tuttyogásomat és egy "huszárvágással" megoldom a kérdést. Ez nem mindig jön be, bevallom - mert ebben a lépésben egy jóadag türelmetlenség is van azért.  De tessék, a zenenélküliséget eddig bírtam. Mióta beköltöztem, nem tudtam hallgatni a CD-imet, hangos könyveimet, mert a számítógépem CD játszója nem működik. Gondoltam majd valami furmányos, "kábelszegény" megoldást sikerül kiókumlálni - mert ebben a piciri szobában a fekete tekerőző kábelek meg hosszabbítók pont nem hiányoznak. És csak vártam, vártam erre a zseniálisan megálmodott, számítógépes-zenés-filmes rendszerre. (Pontosabban csak reméltem, hogy valakit megihlet a probléma és megoldja helyettem, de addig is a digitális változatokat hallgattam, amik mostanra "lerongyolódak") De nem és nem akart alakulni - aztán ma gondoltam egyet, elmentem a boltba és vettem egy hordozható, kazettás CD-játszót. És láss csodát, remekül szól! Magam is elcsodálkoztam mennyire kézenfekvő megoldás. A munkáim egy része is erre a sorsra jutott - csak tologattam magam előtt őket szégyenszemre. De tegnap végetért a szabadságom, és újult erővel vetettem bele magam a munkába. Persze az ajtónyitó kódot, a számítógép jelszavát és egyéb ilyet elfelejtettem - de nagy nehezen arra sikerült visszaemlékezni, hova írtam fel. Igyekeztem komolyra fogni az első munkanapot - de inkább csak trécselés lett belőle. Minduntalan meg kellett vitatni a nyári eseményeket valakivel - volt akit eljegyeztek, volt aki új autót vett, aki visszajött a gyerekszabadságról, aki Görögországban nyaralt...hát meg kellett hallgatni őket, no. Majd holnap!....meglátjuk. De legalább megpróbálom komolyan elkezdeni a munkát. (Nem könnyű sorrendet állítani a teendők között! Kiruccanás Marcello-val, fagylaltos kanál szerelése, lakásdíszítés mind-mind a sor elejére kívánkozna - de szigorúan csak egyet-egyet engedek előre!)

Van úgy, hogy egy véletlen ellesett mozdulat meglágyítja a fényeket. Ráadásul azt mondják a "hozzáértők", hogy sűrű pislogással jobban rögződnek ezek a tovatűnő hangulatok. Sokat pislogtam az elmúlt hetekben, nem tagadom. Ahogy féltő gondoskodással vette a karjára az ezeréves nagypapa a hatalmas karéj kenyeret majszoló szöszi kisunokáját a szegénynegyedben, ahogy a városi parkban élő vadnyulak egyike igyekezett közeli ismeretséget kötni a napozó hölgyhöz tartozó habos-babos ölebbel, nem tudtam másfele nézni. Ahogy az agyontetovált de kimondottan félénk és szégyenlős motorosfiú kedves ügyetlenkedéseit nézem "a klubban" akaratlanul is eszembe jut Roberta, a liliomlelkű livornókék Vespa, az első motorom. A tárgyak csak besétálnak az életünkbe, ideig-óráig jobbá tesznek bennünket mert jó érzéseket keltenek bennünk, aztán amikor lejárt az idejük, továbbállnak. Olyan könnyen hagyjuk  hogy egy tárgy a mindennapjaink része legyen. Az embereket pedig hosszasan méregetjük, bizalmatlanul tesztelgetjük és felkészülünk minden rosszra is amikor egy lépéssel közelebb engedjük magunkhoz a másikat. Nem hiszem, hogy jól van ez így.A hétvégén felkerültek a falra a polcaim - lassan elrendezkedem rajtuk. Mivégre cipelek annyi emléket magammal a múltból ? Azon is eltűnődtem, hogy vajon kevesebb lennék-e ha nem emlékeznék többé azokra a pillanatokra amelyek a tárgyi bizonyítékát kidobozoltam? Furcsa dolog ez. Egyelőre nem selejtezem a dolgaimat. Sőt! Legújabb szerzeményem is előkerült a mélyhűtőből. Még Tanzániából hoztam magammal, első nap vettem az óceánparton. Aztán harmadnapra irgalmatlan bűzt kezdett árasztani - valószínű nem mosták ki belőle az eredeti lakót rendesen. A maradék hét napban belelocsoltam a piperetáskámban fellelhető összes vegyi anyagot: körömlakklemosót, sampont, fogkrémet - és ezek tetszőleges elegyét. Az utolsó napon kikönyörögtem egy kis vécétisztítót, hogy a repülőgépről ki ne hajítsanak a tűrhetetlen szagú poggyászom miatt. (De ezzel csak a fényes részt sikerült kissé elmattítanom) Itthon két hét "mélyhűtőfogságra" ítéltem ezt a kis büdöst. És most tessék, két hónap fagyasztás után végre szagtalan és kedvére ücsöröghet a polcomon! Hát nem megérte? 

Hétfő este van. Annyi kis csoda történt megint. Múlt héten meglátogattak a szüleim - megmutathattam nekik az első lakásomat. Apunak hála felkerültek az április óta türelmesen várakozó polcok a falra, anyuval nagyot sétáltunk Malmőben, és ettünk ittunk finomakat.  Egyre otthonosabb ez a kis zug. Már tervezgetjük, hogy legközelebb mi mindent fogunk csinálni - hiszen annyi mindenre nem jutott idő most! Időközben a motoros jogosítványom is meglett. A világ legjobb oktatójától tanultam - nem csak motorozni, hanem hinni a másikban. A vizsgákon ő hitte el helyettünk, hogy tudjuk eléggé - és ez időnként elég is volt ahhoz, hogy a megfelelő rovatba a "megfelelő" betű kerüljön. Nem csak azt tanította nekünk mitől megy a motor - hanem valahogy azt is átadta, hogy az igazi motorost a viselkedése és a megfontoltsága választja el a motorozó embertől.  Hihetetlen, de holnap lesz hat hete hogy Marcello rámmosolygott a hirdetésben - és elcsodálkozom mi mindenre képes voltam azért, hogy vezethessem. (Nem állom meg közbeszúrni: remélem egyszer értem is eltolja valaki a Gellért hegyet...) És mennyit főztem az elmúlt hónapban! Szinte egy új világ nyílt ki számomra. Az a sok íz! Alig lehet betelni velük! Hivatalos voltam egy svéd leánybúcsúra is - jót vigyorogtunk, jókat ettünk, kipróbáltuk a sínbiciklit és láttam egy igazi farmot! Nagyon kedves lány a háziasszony, lovakat tart és szép kertje van.  Búcsúzóul egy nagy cserép bazsalikomot kaptam tőle. Ha minden igaz, kicsit kertészkedek vele majd a jövő héten. Én, aki régebben az orromat sem dugtam ki a kertbe! Hja kérem, változnak az idők... Gyönyörű volt a júliusom! Nem cserélném el semmi pénzért ezeket a kimerítő heteket. És ahogy most itt ülök az egyszemélyes barbecue mellett (vagyis fogpiszkálóra szúrt marshmallow-t "grillezek" a teamécses lángjánál) eszembe jut Fodor Ákos egyik haikuja:

egyetlen percem

sincs, amit elcserélnék

egy másik percért

Bólyák között terelgetni "szarvánál fogva" a nagymotort igazi kihívás. Belefáradok alaposan. És erre a fáradságra meglepő módon a konyhai szöszmötölés - akár igen magas fordulatszámon is - nagyon jó kikapcsolódás. Nem sűrűn volt eddig olyan tennivalóm, ami teljes figyelemmel járó koordinációt igényel. Egész más módon kell a rutinpályán odafigyelnem, mint egy megbeszélésen vagy egy szóbeli vizsgán. És higgyétek el, egyszerűen nem lehet görcsösen csinálni - muszáj egyfajta lazasággal kezelni. Ez az érzés is nagyon új nekem - mert a szóbeli és írásbeli vizsgák tömkelege után ez egészen más. Talán úgy tudom megfogni, hogy "gyönyörűen pillanatnyi". Eddig sokszor úgy gondoltam a főzésre (is), mint egy hajtóvadászatra a "megfelelő pillanatért". Amikor a forró olajban sistergett a hagyma vagy a hús, esetleg a lobogó vízben főtt a krumpli azt kívántam bárcsak lenne egy kis lámpa a fazék szélén ami felvillan amikor  "akció van" és el kell zárni, ki kell szedni, meg kell fordítani. Állandó bizonytalanságban éreztem magam az üvegesre majd szenesre piruló hagymák, csomós habarások, "ízlés szerint" elsózott, túlfűszerezett ételek között. De valahogy most ráéreztem, hogy ha arra figyelek ami a fazékban történik, meglátom a jeleket - felvillanó ledek nélkül is. Igen, lehet ezt tapasztalatnak is nevezni, de nálam ez még csak a felfedezés öröme. És egy pinduri felismerés - eddig nem EZZEL a figyelemmel fordultam a dolgok felé.  Sok "elrontott", de távolról sem ehetetlen étel után értettem meg. Elvárásból építettem hegyeket, szinte megköveteltem magamtól és a környezetemtől is hogy úgy táncoljon ahogy szeretném: tökéletesen, hibátlanul! Pedig mennyivel nagyobb öröm ha én igazítom a lépéseimet a környezetemhez - és az ügyetlenkedés megengedett. Persze még sokat kell tanulni, de igyekszem, no. Anyu-féle rizses hús, vadas, tökfőzelék lassan hagyják hogy megfőzzem őket. Apránként jöhet a többi is. Pont mint a rutinpályán - a motor jelez, ha túl alacsony a fordulatszám, vagy éppen elfelejtek felkapcsolni, vagy kinnfelejtem az irányjelzőt. Nem vagyok gép, nem tudom ugyanúgy venni a kanyarokat, ugyanott gyorsítani. Kíméletlenül eldől, ha máshol járnak a gondolataim, mondjuk a leszálláskor. De vannak jelek - és ha "ott vagyok" akkor észreveszem őket, nem hibázunk. Pontos rutinkör, ízletes ebéd a  jó együttműködés jutalma. És nem kell de nem is lehet "ugyanúgy" csinálni, minden alkalommal kicsit más - de pont ettől izgalmas. Ez a rácsodálkozás az apró változásokra teszi élménnyé nekem a kívülről unalmasnak látszó dolgokat.  

A kezdőmotorok öregek, leharcoltak és kiültek. Nehezen indulnak, gyakran lefulladnak, sebességet váltani is nehézkes. De lelkük van - hiszen mindenki velük kezd. Az első egy-két körre mindenkivel ők mennek a rutinpályán. És rengeteg "első körön" vannak túl. Joggal sóhajthatnak fel: hova tűnt a tisztelet?  Én udvariasan bemutatkoztam mindkettőjüknek, bocsánatot kértem, ha lefullasztottam őket, megkértem őket szépen induljanak el ha nem sikerült berúgni a motort sokadszorra sem, a nehezebb körök előtt biztattam mindkettőnket "menni fog" és az óra végén megköszöntem nekik a táncot. Mert ez igenis egyfajta bálterem. Beöltözünk, és zenére keringőzünk. Táncrend szerint - de a lekérés megengedett! A legvégén a vizsgatáncot persze a fiatalabb, modernebb motorok járhatják el - de mindenkit a "nagy öregek" visznek táncba. És azt hiszem engem mosollyal bocsátottak útra. Holnap már én is "igazi nagy motort" kapok - izgatottan várom a találkozást!    

Valószínű nem sokan képzelik magukat bálkirálynőnek a rutinórák alatt - elnézem azt a sok unott arcot a bukósisakok alatt! Alig mosolyok, reggel álmos szemek, elégedetlen morgás ha egy-egy gyakorlat nem sikerül. Dehát motorozni szerelemből kell!!! (vagyis inkább kellene) Az oktatóm meg csak annyit lát az én álomvilágomból (mert megkímélem a részletektől gondosan), hogy fél órával a kezdés előtt már a pályán vagyok, csillogó szemmel ülök nyeregbe, a mosoly ránőtt az arcomra, hogy diszkréten beszélgetek a motorokkal és a három óra rutinozás után én vagyok az utolsó akit kit szinte ki kell imátkozni a bólyák közül, mert mennem kell "csak még egy utolsót"...

Az ember lánya eszét egy tüzes olasz ejti rabul -fenn északon! De ez esetben jól szorítottatok, köszönöm mindenkinek! Enyém lett Marcello.  (Miért pont Marcello?  A válasz a Napsütötte Toszkána filmben...) Most teljes erőbedobással tanulok motorozni, hogy minél hamarabb ülhessek a nyergében. Mert azért nézegetni jó dolog, de a kanyarokat szelni lesz igazán élmény! Az oktatóm megerősített abban, hogy motort venni szerelemből kell - de érdekesen nézett amikor elrebegtem neki, hogy egy 600-as Ducati Monster rabolta el a szívem... Csak annyit dörmögött, hogy jó szemem van. Már elolvastam oda-vissza a szervízkönyvét, a Ducati történetét, és annyi minden kis apró részlet lett hirtelen érdekes. Igen, tudom, most minden csoda és minden nagyon érdekes..majd lassan lecseng. Lehet. De ezt az érzést nem cserélem el semmivel - amint egy csepp tinta feloldódik egy pohár vízben. Tessék meg lehet mosolyogni, de tényleg a végtelen boldogságot érzem amikor  megy alattam a tanulómotor. Ezt az érzést receptre kellene felírni - mindenkinek. (És szerintem eljön a pillanat hamarosan, amikor a motoroskabátom belső zsebében lapulni fog egy kép Marcello-ról. Hogy elővegyem és felvidítsa a lelkem a rutinpálya nyehences pillanatai után. Mondjuk ez.)

Az őrület kedden délután kezdődött. Ugye nem meglepő módon a motorozás itt sem vált le rólam teljesen. A lassan bővülő baráti körben több motoros is akad, és valahogy úgy alakult, hogy kedden motoroztam egyet. Persze szigorúan a hátsó ülésen.  Napsütés, árnyas, kanyargós utak, erdőillat... annyira, annyira élveztem, hogy elmondani sem lehet. (Igen, hallom a rosszalló pillantásokat! Mindenkinek megvan a maga rossz szokása - ez az enyém.) Aztán motorozás után beszélgettünk egyet arról, ha egyszer ennyire szeretek motorozni, miért nem vezetek saját motort? Aztán elkezdtünk apróhirdetéseket nézegetni, és egyszercsak megláttam EZT. Na, azon az éjjelen alig aludtam - és az utána következőkön sem sokat. Holnap megyünk megnézni. Hogy mi ez a többesszám? Valahogy tagja lettem egy motorosklubnak is - és onnan kapok egy kis segítséget. Mert látják rajtam, hogy ezt a választást inkább az érzelem befolyásolta - és úgy gondolják, akkor az értelmet meg a tapasztalatot hozzáteszik ők...aranyosak. Holnap tessék szorítani, hogy ez a gyönyörűség jó állapotban legyen, megérje az árát, és...khm khm... az enyém legyen! 

Talán a legfontosabb a svédeknek: a nyár közepe, az év leghosszabb napja. Nem mondom, hogy hidegen hagyott a dolog, hiszen az egyébként hűvös svédek többször is rámkérdeztek, mit csinálok EZEN a pénteken. Nehogy lemaradjak erről a nevezetességről ám! És ha választaniuk kellene a Karácsony és a Midsommar (nyárközepe) között, többen is ez utóbbit tartanák meg. Hm. "Na lássuk,mit tud ez az ünnep" kíváncsisággal készülödtem. Az idő hozta a formáját - hideg volt és esett. Azért a Nap is kidugta az orrát a felhők mögül - pillanatokra ugyan, de hát a mai napon mégiscsak ő az ünnepelt, nagyon nem illik teljesen elbújni! A tömeg olyan 2-3 óra felé kezdett gyülekezni a füves téren. Piknikkosarakkal, esernyőkkel, színes gumicsizmákkal felszerelve jöttek a családok, baráti társaságok - és a lányok asszonyok színes rétivirágokból kötött koszorút hordtak. Természetesen nekem is volt koszorúm. Aztán az asszonyok feldíszítették az kereszt alakú oszlopot, a férfiak közösen felállították, aztán a zenészek a tövéhez telepedtek és elkezdődött a tánc!  Persze az óvónő-lelkületű anyukák buzgón tanították a "fületlen-farkatlan" kisbéka történetét a csemetéknek (ezt a dalt többször is elismételték ugyanis!). De a táncolók között szép számmal voltak apukák is - nekik általában a gyerekek segítettek emlékezni a dal szövegére vagy a koreográfiára. De az apukák arcáról azért itt-ott hiányoltam a lelkesedést miközben kisbékaként ugráltak körbe az oszlop körül hangosan "kvak kvak kvak"-olva. Aztán véget ért a zene, és a családok hazamentek...Mi is. Otthon a "hagyományos" - vagy inkább kötelező menü várt ránk. Hering (mindenféle ízben, mindenféle szószban) újhagymás tejföl, újkrumpli és rengeteg snapsz. A heringről nem hittem, hogy szeretem - de ezek elég jók voltak. Talán a mustáros szószban ázó hering ízlett a legjobban. Azért ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy én örömmel fogom a heringet enni - bizony körberöhögöm! De az idők változnak! A menü kötelező - a desszerttel együtt. Ilyenkor friss epret (szigorúan svéd termésűt) esznek tejszínnel! Nem verik fel habbá, hanem csak úgy...szerencsére az utóbbi években a vaníliafagyi is beküzdötte magát a tejszín és az eper közé. És hát a snapszok...sok van belőlük. És sokszor emelik a poharat. Én bevállaltam a sofőr szerepét - így én bodzalével ünnepeltem. (Igazság szerint tartottam a nyers heringektől - és inkább nem növeltem a kockázatot a snapszokkal) Jót beszélgettünk, jót ücsörögtünk. Azért érdekes, hogy ezek a svéd vendégségek szinte csak az evésről szólnak. Persze, beszélünk is, de általában addig eszik a nép, amíg mozdulni sem tud. Én elég jól tartottam magam, de  nem tudtam ellenállni az eper és a fagylalt után felkínált marshmallow-nak (az a fehér habcukor). A gyertyák lángjánál megpirítottuk a cukrot rajta, és....hm! A "csak még egyet" felkiáltás eredményeként mozdulni is alig tudtam a végén! Megint négyesben ünnepeltünk - a mosolyokat a báli kép alapján lehet beazonosítani. (ugye szép koszorúm volt?)  Ehhez a naphoz annyi hagyomány, babona, családi történet kapcsolódik, hogy mikor este tizenegy felé hazaindultunk, kicsit megértettem miért olyan fontos nekik ez a nap. Ez a nap mindegyiküknek kicsi kora óta ugyanúgy telik - ugyanazt eszik, ugyanazt a zenét hallgatják, csak a társaság változik kicsit az idő múlásával. Mintha ennek a napnak a segítségével tartanák számon az éveket...na, az egyik hagyományt én is kipróbáltam. A hajadon lánynak hétféle virágot kell összegyűjteni (mindegyikhez kerítést is kellett volna ugrani - de ezt a részletet kihagytam) és a csokrot éjjel a párnája alá rejtve álmában megláthatja a jövendőbelijét. Ezt a csokrot szedtem, és bizony a párnám alá tettem. Szép napom volt - az első nyárközepe emlék marad. (Hogy álmodtam-e? Hát persze! De a többi titok!) 

A tanzánai út másnapján afféle évzáró kiruccanást szerveztek a kollégák.  Elvégre azon a pénteken kezdődött hivatalosan a nyári szünet. A dán főváros vidámparkjába (Tivoli) mentünk "szórakozni". Sőt kisebb versenyt is rendeztünk - a csoport kiválasztott öt játékot: célbadobás, egérvadászat (ezt különösen a lelkemre vettem, mert egy nagy bunkóval kellett a futkosó acélegereket lecsapni...khm khm), kosárba ejtegetés, lóverseny, és légpuskalövészet. Ez utóbbinál elfelejtették a fiúk elmagyarázni a lányoknak, hogyan kell célozni a puskával, így mi még a célpapírt sem találtuk el - nemhogy a 10-es kör közepébe lőjünk! Sebaj - nincs okom panaszra, a harmadik lettem a hat indulóból. A végén még a vidámpark büszkeségére is felültünk - egy összevissza tekerőző, fel alá zuhanó "hullámvasútra". Ezt élveztem a legjobban. Annak ellenére, hogy esett az eső, és olyan érzés volt ülni az első kocsiban, mint a szélvédő nélküli autóban utazni esőben. Nézzük a dolog jó oldalát, nem kellett sorba állni - nem sokan akartak a vidámkodni a hideg esőben. Ha már az időjárásnál tartunk, hadd említsem meg, 17 fokot mutatott a hőmérő és az egyik lány piros polárkesztyűt húzott, amikor nem néztünk oda - és június 12-t mutatott a naptár! Furcsa kicsit ez a nyár a tanzániai tél után. És a meleg mellett az afrikai konyhát is hiányolom, bevallom. A nagy tányér ananász, mangó és papaja reggelire, a banánpörkölt és sütőtöklevél-főzelék, a mindenféle sós "tejbegríz"-ek, az édeskrumpli, a zöldséges egytálételeik...mind nagyon bejöttek nekem. Persze a húsevő népek kicsit finnyogtak - mert mindennap szinte ugyanaz volt a "húskínálat", ez a probléma engem hidegen hagyott. De vissza a svéd nyárhoz - sálban és hosszújjú pulóverben flangálnak a népek Lund főutcáján. Meg kell szokni, hogy a téli ruhát ANNYIRA nem tesszük el nyáron.