A kezdőmotorok öregek, leharcoltak és kiültek. Nehezen indulnak, gyakran lefulladnak, sebességet váltani is nehézkes. De lelkük van - hiszen mindenki velük kezd. Az első egy-két körre mindenkivel ők mennek a rutinpályán. És rengeteg "első körön" vannak túl. Joggal sóhajthatnak fel: hova tűnt a tisztelet?  Én udvariasan bemutatkoztam mindkettőjüknek, bocsánatot kértem, ha lefullasztottam őket, megkértem őket szépen induljanak el ha nem sikerült berúgni a motort sokadszorra sem, a nehezebb körök előtt biztattam mindkettőnket "menni fog" és az óra végén megköszöntem nekik a táncot. Mert ez igenis egyfajta bálterem. Beöltözünk, és zenére keringőzünk. Táncrend szerint - de a lekérés megengedett! A legvégén a vizsgatáncot persze a fiatalabb, modernebb motorok járhatják el - de mindenkit a "nagy öregek" visznek táncba. És azt hiszem engem mosollyal bocsátottak útra. Holnap már én is "igazi nagy motort" kapok - izgatottan várom a találkozást!    

Valószínű nem sokan képzelik magukat bálkirálynőnek a rutinórák alatt - elnézem azt a sok unott arcot a bukósisakok alatt! Alig mosolyok, reggel álmos szemek, elégedetlen morgás ha egy-egy gyakorlat nem sikerül. Dehát motorozni szerelemből kell!!! (vagyis inkább kellene) Az oktatóm meg csak annyit lát az én álomvilágomból (mert megkímélem a részletektől gondosan), hogy fél órával a kezdés előtt már a pályán vagyok, csillogó szemmel ülök nyeregbe, a mosoly ránőtt az arcomra, hogy diszkréten beszélgetek a motorokkal és a három óra rutinozás után én vagyok az utolsó akit kit szinte ki kell imátkozni a bólyák közül, mert mennem kell "csak még egy utolsót"...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.