Vajon sikerül-e úgy, hogy nekik tetsszen? Vajon el tudom-e csenni azokat a pillanatokat, amik tényleg visszahozzák számukra a nagy nap érzéseit? Nem volt könnyű elvállalni, bevallom – bár a megtiszteltetés kétségtelen. Szerencsére a nagy napon kiderült, nem leszek egyedül a fényképgyártásban: a menyasszony egyik bátyja nagy fényképező, csak nem vállalta a feladatot a felelősség miatt – de a gépet magával hozta „biztos ami biztos” alapon. Hamar megbeszéltük, hogy akkor ketten leszünk arra az egy felelősségre, és ezentúl csak vigyorogtunk amikor véletlenül belemásztunk egymás képeibe nagy igyekezetünkben. Hogy milyen volt egy svéd esküvő? Hát kissé visszafogott, kissé hűvös. Nem volt hejehuja, sem dínom-dánom. Volt udvarias társalgás és egy két halk kuncogás a „humoros” részeknél.

Én – teljesen kív ülállóként – a motorosokat élveztem a legjobban. A vőlegény a megyei motorosklub nyüzsgőembere, úgyhogy a klub tagjai tiszteletbrümmögést rendeztek nekik a templom kijáratánál. Persze nem feledkeztem el a feladatomról, de igazán nehezemre esett otthagyni ezt a bohém csapatot. (Pláne miután elkottyantottam, hogy hamarosan vezetni is fogom Marcello-t, rengeteg téma bukkant fel rögtön. De majd jövő kedden megbeszéljük a klubban.) Mire a nap végére értem, alaposan elfáradtam, de majd ötszáz képet csattintottam el. Napközben, miközben igyekeztem mindenhova odadugni az objektívem, nem tudtam nem gondolni a saját esküvőmre – de lassan kezd átértékelődni, helyére kerülni az a nap is. Nagyon lassan sikerül megbékélni, elfogadni, megbocsátani… Ma jött az ifjú pár a képekért. Tetszett nekik a képek hangulata, sírtak is meg nevettek is (persze nem egyszerre!). Fura volt őket látni – és közben nem tudom, hogy ez az érzés, ami péntek óta bennem van „déja vu” vagy valami más.