Bólyák között terelgetni "szarvánál fogva" a nagymotort igazi kihívás. Belefáradok alaposan. És erre a fáradságra meglepő módon a konyhai szöszmötölés - akár igen magas fordulatszámon is - nagyon jó kikapcsolódás. Nem sűrűn volt eddig olyan tennivalóm, ami teljes figyelemmel járó koordinációt igényel. Egész más módon kell a rutinpályán odafigyelnem, mint egy megbeszélésen vagy egy szóbeli vizsgán. És higgyétek el, egyszerűen nem lehet görcsösen csinálni - muszáj egyfajta lazasággal kezelni. Ez az érzés is nagyon új nekem - mert a szóbeli és írásbeli vizsgák tömkelege után ez egészen más. Talán úgy tudom megfogni, hogy "gyönyörűen pillanatnyi". Eddig sokszor úgy gondoltam a főzésre (is), mint egy hajtóvadászatra a "megfelelő pillanatért". Amikor a forró olajban sistergett a hagyma vagy a hús, esetleg a lobogó vízben főtt a krumpli azt kívántam bárcsak lenne egy kis lámpa a fazék szélén ami felvillan amikor  "akció van" és el kell zárni, ki kell szedni, meg kell fordítani. Állandó bizonytalanságban éreztem magam az üvegesre majd szenesre piruló hagymák, csomós habarások, "ízlés szerint" elsózott, túlfűszerezett ételek között. De valahogy most ráéreztem, hogy ha arra figyelek ami a fazékban történik, meglátom a jeleket - felvillanó ledek nélkül is. Igen, lehet ezt tapasztalatnak is nevezni, de nálam ez még csak a felfedezés öröme. És egy pinduri felismerés - eddig nem EZZEL a figyelemmel fordultam a dolgok felé.  Sok "elrontott", de távolról sem ehetetlen étel után értettem meg. Elvárásból építettem hegyeket, szinte megköveteltem magamtól és a környezetemtől is hogy úgy táncoljon ahogy szeretném: tökéletesen, hibátlanul! Pedig mennyivel nagyobb öröm ha én igazítom a lépéseimet a környezetemhez - és az ügyetlenkedés megengedett. Persze még sokat kell tanulni, de igyekszem, no. Anyu-féle rizses hús, vadas, tökfőzelék lassan hagyják hogy megfőzzem őket. Apránként jöhet a többi is. Pont mint a rutinpályán - a motor jelez, ha túl alacsony a fordulatszám, vagy éppen elfelejtek felkapcsolni, vagy kinnfelejtem az irányjelzőt. Nem vagyok gép, nem tudom ugyanúgy venni a kanyarokat, ugyanott gyorsítani. Kíméletlenül eldől, ha máshol járnak a gondolataim, mondjuk a leszálláskor. De vannak jelek - és ha "ott vagyok" akkor észreveszem őket, nem hibázunk. Pontos rutinkör, ízletes ebéd a  jó együttműködés jutalma. És nem kell de nem is lehet "ugyanúgy" csinálni, minden alkalommal kicsit más - de pont ettől izgalmas. Ez a rácsodálkozás az apró változásokra teszi élménnyé nekem a kívülről unalmasnak látszó dolgokat.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.