Október 24. Szerda) Mint mindig, most is nagyon nehezen pakoltam össze. Csak nem akart bezáródni a bőrönd, mert még ezt is, azt is betenni, kicserélni… szóval nem egyszerű. Végül elindultam a repülőtérre, de késve – cserébe a metrón végig azon izgultam, elérem-e a repülőt vagy sem. Aztán egyszercsak azt mondtam magamnak, ha most tövig rágom a körmöm, akkor sem érek oda hamarabb. A legtöbb, amit most tehetek, „élvezni” az utazást a metrón, és előkészíteni a lelkem Spanyolországra. Még sosem voltam ott, és a londoni őszből igazán kellemes dolog lesz megérkezni a 20 fokos késő nyárba. Megdöbbenve tapasztaltam, mennyi energiát igényelt az aggódás – és ezt most mind felhasználhattam az ábrándozásra. Mi mindent olvastam Valenciáról, a belvárosról, a városi parkká átalakított folyómederről, a tengerpartról, a spanyol festőkről és persze, a konferenciáról, kikkel fogok találkozni. Megérkeztünk a reptérre, és persze nem késtem el. Kényelmesen volt időm minden hivatalos (útlevél- és csomagellenőrzés) és nem hivatalos (parfüm illatolgatás és felszálló repülőgépek nézegetése) procedúrára. Még késett is kicsit az indulás – de cserébe gyönyörű bónuszajándék járt. Az ablak melletti helyemről láttam, a londoni esőfelhők nap felőli oldalát, majd a naplemente színeit a horizonton. Gyönyörű volt, ahogy a nap lassan eltűnt a látóhatár alatt. És ez a lélegzetelállító jelenség minden este megismétlődik – mindig ugyanilyen gyönyörűen, függetlenül attól, éppen látja-e valaki. Céltalanul, önmagáért szép.