Már a harmadik hétvégémet töltöm Londonban. Nagyon, nagyon vártam ezt az utazást. És London már az első napon megmutatta, mi az, ami nekünk otthon nem megy. Úgy alakult, hogy nem tudtam egyből a szállásomra menni, hanem egy 3-4 órát várakoztam egy másik helyen. Csak úgy kíváncsiságból betévedtem egy sportcsarnokba, ahol éppen a felnőttek korcsolyabajnoksága zajlott. 30-40 éves háziasszonyok siklottak a jégen, apró flitteres ruhában, és teljes átéléssel az arcukon. Az, hogy a "kűr" alig tartalmazott ugrást, hogy a jégtáncosokon inkább a bemelegítő tréningruha állt jobban, senkit sem zavart. Az lehetett látni, hogy az anyukák - akikért az egész család szorított - behunyt szemmel igazi jégtáncosnak érezték magukat. És senki sem foglalkozott a pontszámokkal...(amik a tévéből megszokott 6,5 7,6 8,2 helyett még a 2,0 -t sem nagyon érték el).

Aztán bekerültem a "végleges" szállásra és megértettem, hogy miért nehéz magyarnak lenni. Egy nagyon szép, angol típusú házba kerültem. Ami belülről sajnos elég rossz állapotú volt. A benne lakó 11 magyar nem tudott megállapodni, hogy milyen rendszerben takarítsanak. Senki sem akart a "másik után" elpakolni, de így a magáét sem tudta elrakni a mások mocska miatt. Szomorú volt látni, hogy azok, akik egy jó 3 hónappal érkeztek előttem, már nem is zavartatták magukat. Az első vasárnap parklátogatással, buszozással, muffinízlelgetéssel telt. Az itteni 3 csokis muffin....hm!

Az első héten az egyetemen is elindult az élet. Ismerkedés a kollégákkal, a diákokkal - itt október elsején indul a tanítás, tehát pont tanévkezdésre érkeztem. Az első két napon a tanárok közös kirándulást és fogadást szerveznek a diákokkal, hogy megismerjék kinek az órájára kell majd beülni. Az első hét azért jócskán a tájékozódásról szólt. Mit és mennyiért tudok enni - szerencsére az egyetem diákjai 140 országból jöttek, tehát a menzán minden nap van egy vega étel. Szóval a meleg ebéd kérdés megoldva. A következő "sarkalatos" kérdés az internet volt. (A mindennapi betevő netkapcsolat...) Arra is találtunk megoldást, ha nem is egyszerűen, de végül lett a szálláson és a munkahelyemen is. Az egyetemi irodám egy nagyon sajátos hely. Egyfajta átmeneti szállás. Itt kaptak asztalt a részmunkaidősök, a rövid ösztöndíjasok, és azok a dokumentumok, amik már nem férnek a kollégák irodájába. NEM raktár, csak annak látszik...első ránézésre.