Szinte észre sem vettem ahogy elrobogott az október. Gyenge kifogás, hogy sok tennivalóm volt - másnak is van. A költözés-ügy is rendeződni látszik. Nem, nem sikerült házat vennem. Volt pár ígéretes és néhány "hát ez is jó lesz". Mindegyikért licitáltam. Mostanra - a tapasztalat ízével a számban mondom - kevés dolgot utálok jobban a licitnél. Kegyetlen, embertelen és...hát hogy lehet úgy licitálni valamiért hogy nem érzi az ember kicsit magáénak? Vagyis egy kicsit veszteség minden alkalom amikor a jozan ész szavára hallgatva ki kell szállni és meghagyni másnak a kinézett lakást. Végül egy újabb albérletet találtam - ha innen nézem bőven marad időm nézegetni és megtalálni az igazi, nekem való lakást. Ha onnan nézem, ideiglenes megoldás, plusz egy költözés. De nem nézem sehonnan - dobozolok, csomagolok. Az október utazást is hozott. 10 napot Malajziában - pontosabban Kuala Lumpurban. Nem turistaként, munkaerőként mentem ismét, akárcsak Tanzániába még a nyár elején. Egzotikus, gyönyörű ország, a robogósok paradicsoma...írják az útikönyvek. Én egy fülledt, párás, jellegzetes szagú várost találtam, tele felhőkarcolóval, az utakon az ázsiakra jellemző kamikáze-motorosokkal és persze lesből támadó 17 fokos levegőörvényekkel (Malajziában mindent hűtenek - légkondival  inkább csak a turistákat). De a tornyok tényleg gyönyörűek - alulról és felülről is. Nagyon szép a kilátás az ikertoronyból, a körbeforgó panorámaétteremből...de engem igazából egy ehető torony varázsolt el. A csokoládészökőkút...Azokon a kis pálcákon mindenféle gyümölcs, piskóta, habcukor várja hogy a meleg csokoládéba forgassa valaki. Képzelhetitek milyen dilemma volt hogy "valami rendeset" egyek ebédre vagy a szökőkútból halásszak magamnak ebédet. Ha már az ételeknél tartunk, azt is megemlítem, hogy a maláj konyha elég furcsa. Valahogy nem elég ázsiai, vagy nem is tudom. Az ételek olyan "valamire emlékeztet" ízűek voltak, és ezért nem volt könnyű a igazán finomat találni. Persze azért itt is érték meglepetések az ebédre váró éhes népeket. Mire megszoktuk a sosemlátott-zöld, -sárga, és mindenféle színű ízetlen zseléhurkákat (kövér kukacoknak látszottak a desszertekben) és a furcsa állagú húsokat, haladó szintre léphettünk. - és jöttek az ételek amik néztek ránk... Bevallom, kicsit zavart ahogy kifejezéstelenül bámult a vacsorám a főtt szemeivel! De ha már a halaknál tartunk - az igazi esőerdei eső hihetetlen élmény! Elképzelni sem tudtam ennyi vizet a levegőben! Mielőtt elkezdett folyni az eső, volt egy olyan időszak amikor ha kitettem a kezem az "esőre" megtelt a tenyerem vízzel, pedig nem esett. A víz állt a levegőben - aztán amikor megindult, akkor folyt rendesen. A többiek csak nézték amikor egy pincértől kölcsönkért tálcával a fejem szaladgáltam az esőben. De azért lassan a csoport "gyereklelkűbb" része szégyellősen bár de csak kipróbálta milyen langyos esőben bőrig ázni...Hazafelé nagyon hideg volt a buszon (mert a légkondi rendületlenül hűtött). És amit feltétlenül meg kell említenem - az elefántok. Aranyosak, bumfordiak, huncutok, nagyok, szőrösek - egyszóval nagyon elefántok. Ahogy a feléjük nyújtott apró cukornád-darabkákat elvették a kezünkből az ormányukkal! Nagyon ügyes ormányuk van - és persze az is előfordult hogy kicsenték az "etető" kezéből a következő falatot ha elbámészkodtunk. Igen, lovagoltunk is rajtuk! Persze a gondozók ültek elöl - és a mezítlábukkal noszogatták az elefántokat a fülük tövénél. És hogy milyen kemény szőrük van az elefántoknak! Mint a súrolókefe - úgyhogy csak a csupasz részt volt érdemes paskolgatni...És mire hazaértünk a "világ végéről" az október úgy egyszerűen huss! és akkor most meg kell szokni hogy november van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.