Szombaton ismét elköltöztem. Ez a költözködés része annak különös folyamatnak, amiben tanulok hallgatni magamra. Nem az eszemre meg a megfontolásokra, hanem a "megérzéseimre". Szinte folyamatosan kollégiumban lakom nagyon régóta, tehát mindent el tudok viselni - de hogy mi kell ahhoz, hogy jól érezzem magam, az egyelőre rejtély. A költözéssel járó hercehurca az ára minden tapasztalatnak. Mindenesetre igen tanulságosak a leckék.
Az első szobácskám a fürdő közvetlen szomszédságában volt, a házban lakók minden tevékenységét a vizesblokkban követni tudtam. Mintha egy végtelenített brazil szappanopera lenne. Apró szépséghiba, hogy a ház lakói sokszor éjjel érkeztek haza vagy hajnalban indultak -és a zajok erről nem vettek tudomást, arcátlanul behallatszottak a szobámba! Emellett a takarítás kérdésében sem tudtunk megegyezni. Megtanultam, hogy valamilyen mértékű csendre éjjel és tisztaságra szükségem van, hogy jól érezzem magam.
A második szobám tényleg pici volt (egy ágy hosszú és egy ágy+egy ajtó széles), de volt utcára nyíló ablakom! A lakók viszont nagyon furcsák voltak. Valahogy létszükségletük volt az elégedetlenkedés. Szinte szó sem esett arról, hogy Londonban mi történik - csak arról min bosszankodtak aznap. Amikor éreztem ez az elégedetlenkedés, ez a "semmineksemörülök" szemlélet kezdett a közelembe húzódni, tudtam, hogy tovább kell állni. Megtanultam, hogy nem vagyok annyira erős, hogy a környezetem negatív gondolatainak ellenálljak nemhogy semlegesítsem! Kell az, hogy a velem lakók szeressenek élni - és akkor nekem is könnyebb csak a szépet látni, és nevetni.
Itt, az új helyemen van tisztaság, csend, ablak az utcára, vidám emberek - akik angolul is beszélnek. Egyelőre jól érzem magam!