Ez a  hét különleges. Több okból is. Az egyik, hogy múlt pénteken kezdődött és ezen a vasárnapon fog végetérni a London Jazz Festival. Londonszerte kis kávézókban, könyvesboltokban, színházakban, és kultúrális központokban szerveznek jazz koncerteket. Meghívták a legnagyobb művészeket és az elsőalbumos ígéretes növendékcsapatok is helyet kaptak. A tudásuk, tehetségük megkérdőjelezhetetlen. De az önfeledtségük varázsol el. Ahogy az ingyenes koncerteken, mint a Royal Albert Hall ebédlőjében délidőben, vagy a könyvesboltból nyíló kis kávézóban estefelé a zenészek sugárzó örömmel játszanak. Megénekeltetik, bevonják a közönséget. És a közönség - nyugdíjasok, arrajárók, diákok - egyaránt vevők a közös mókára. Olyan snasz lenne azt mondani, hogy múlt péntek óta London egy pici szelete megállás nélkül dúdol...de kétségtelenül igaz. Senki nem sissegi le a gyerekeket amikor a színpad előtt "táncolják" végig a zenét. Elnézően mosolyog a közönség, ha a zenekar trombitása hosszas keresgélés után sem találja a következő szám kottáját, vagy a dobos a szólója közben elejti a dobverőt és együtt nevettünk amikor a szólista lány anyukája felkiáltott a színpadra melyik legyen a ráadás szám. De amikor a koncerten a bolondos-fodros-művirágos táskájú mókás frizurájú trendi-trampli néger diáklány és a kiskosztümos, igazgyöngy-soros hófehér hajú törékeny angol lédi egymás mellett ütik a ritmust - a maguk módján persze - akkor érdemes egy pillanatra megtorpanni. A zenészek önfeledtsége a közönségre is átragadt...hiába no. Tudnak valamit. Lassan megértem mit is jelent nekem a már-már elcsépelt Babits verssor:

"Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek."