Ma igen szeles reggelre ébredtünk. A buszról mókás volt nézni a vitorla nagyságúra dagadt kabátokat, lobogó hajakat, amint igyekeznek a busz felé. Egy hosszúhajú anyuka, egy kislány és egy még kisebb tesó - babakocsiban - igyekeztek az széllel szemben. A szél meg olyan tarka kavalkádot rittyentett a sálakból, szoknyákból, hajakból e köré a kis család köré, mintha valami meséből léptek volna elő.  Sajnos nem sikerült lefotóznom - de egy kérdés gyökeret eresztett bennem. Miért is vadászom ilyen megszállottan a sajátos pillanatokat? Miért szebb a szép, ha valakinek meg tudom mutatni? A természetnek közömbös, így nem is tartja számon, hogy látja-e valaki a naplementét. Nekem miért kedvesebb a pillanat, ha valakivel - akár utólag is - meg tudom osztani? Ezért próbálom a furcsa pillanatokat elkapni. Hogy meg tudjam mutatni. Milyen különös...ez akkor már az idegen tollakkal ékeskedés témakörébe tartozik? Ha a reggeli pillanat tovasurrant is, azért például a londoni hótündért sikerült elcsípnem.

Olyan sok elnevezésnek csak az emberek világában van értelme. Például az egyedüllét. Nem is tudom, hol húzódik a határ az egyedüllét és a magány között. Most, hogy itt vagyok Londonban, kétségtelenül többet vagyok "felügyelet nélkül", mint otthon. Nem tartják számon, mikor merre megyek, de ennek ára van - elmesélni, megosztani sem tudom az érzéseimet. És az, hogy ez hiányérzetet okoz vagy sem, az is csak tőlem függ. Ha akarom végtelenül magányos vagyok, ha akarom hihetetlen szerencsés vagyok, aki élete egyik legnagyobb kalandját éli. Csak akarnom kell, és megváltozik minden. Fura teremtmények vagyunk.  Csak a képzeletünket kell használni, és ott vagyunk, ahol akarunk. Mint például a teremőr bácsi: a British Múzeum helyett a stadionban, a csapatának szurkol lélekben.