Itt az egyetemen van hetente egy kiválasztott népcsoport, akik az adott héten "bemutatkoznak". Amikor enyhén zavaros szemű, sötét bőrű, turbános, szakállas és kissé bizonytalan járású fiúk ugráltak és kiáltottak torkuk szakadtából egyszerre az aulában ebédidőben, akkor arról még épp időben derült ki, hogy nem az egyik rögbicsapat drukkerei, hanem az egyetemi szikh közösség végzi a szokásos napközepi szertartását. Ma fejkendős bebugyolált lányok lepték el a főbejárat mögötti teret és házi készítésű - strasszal kirakott(!) - süteményeket árultak. Tehát ezen a héten is keletiek, talán irániak vagy arabok szokásaival ismerkedhetek. Gondoltam, ebéd után jól fog esni egy süti, pláne ha az árával még jótékonykodok is!

Az ebéd ránézésre is keleti volt. Intő jelnek kellett volna tekinteni, hogy a vegetáriánus étel előtt senki sem áll - pedig itt is szokott kígyózni a sor. Ártatlan kinézetű zöldséges tésztát kaptam, és alaposan meglocsoltam a napi szósszal. (Ez a szósz huncut dolog, mert első nap isteni áfonyalekvár volt, aztán a mentaöntettel megjártam, a borsópüré nagyon ízlett, és ma szende fehér szószban kis magok úsztak.) Az első pár falat után szó szerint az életemért küzdöttem. Amint visszatért az élet belém, képes voltam megnézni alaposan mit is eszek. A tészta hagymával, borssal és chilivel készült, a szószból pedig mustármagok integettek felém. Az egyik csípett, a másik mart, de gondosan megosztották a támadást. Az egyik a számat a másik a gyomromat vette célba. A szósz meg ugye nem olyan, amit félre lehet piszkálni, vagy le lehet kaparni az ételről. Mire épp feladtam volna, szinte minden ízérzékelő sejtem kikapcsolt - és így betudtam fejezni az ebédet. Még a hideg víz is mart amivel leöblíteni próbáltam ezt a tömény érzést. Most mar értem, nem lehet véletlen az egyik legnagyobb keleti étteremlánc márkaneve. Számos helyen kacsint rám a városból a felirat: HALAL.

Hogy mi lett a süteménnyel? Amint stabilizálódott az állapotom, és visszatért az erő a lábamba visszavittem a tálcámat - közben magabiztosan (!) mosolyogtam azokra akik épp az asztalok felé igyekeztek a frissen gőzölgő "hirtelen halál" adagjukkal, és olyan széles mosollyal adtam vissza az üres tálat, amilyet azok az ételek érdemelnek amilyet még  életemben nem ettem! A jótékonykodó hölgyeket meg olyan ívben kerültem, amekkorát csak lehetővé tett a belső udvar.