Mostanra kezdi az "agyam" beérni az eseményeket. Hogy ez mit jelent? Hát kétségeket - mi mást. De bátran állok elébük. Ez persze nem jelenti azt hogy nincs elkeseredés meg pánik egy-két óra erejéig. De ilyenkor igyekszem egy bögre forró gyömbérteával bekucorodni egy védett zugba és alaposan végiggondolni. Nem, egyetlen percre sem bántam meg hogy EZT a gyönyörű álomházat megvettük. És nem is abban kételkedem, hogy jól választottam-e a "lakótársam" :) Inkább azt mondom, hogy a változás mértéke okoz némi fejfájást. Mindig arra jutok, hogy nem remélni vagy ismételgetni, hanem - mese nincs - lelkem mélyéből kell elhinnem, hogy igenis kész vagyok a változásra. Hogy képes vagyok "főzni-mosni-takarítani", mégha nem is leszek egyedül minderre. És azt is hinnem kell - sőt, mindenek előtt ezt kell elhinnem magamról - hogy készen vagyok tényleg erre a kapcsolatra. Kicsit úgy érzem magam, mint az újdonsült hidak. Azokat is megépítik, és amikor szépek, újak, csillognak, egyszercsak megjelennek a kővel megrakodott teherautók és szépen felsorakoznak a hídon. Annyian, ahányan csak elférnek. És ha a híd kibírja, jöhet az ünneplés majd a mindennapi terhelés. Az én kővel rakott teherautóim hajnalban érkeznek rendszerint - de mire kivilágosodik, rendszerint odébbállnak. Április 8-án kapjuk meg a kulcsot a házhoz,  és addigra már csak az ünneplés marad a "próbaterhelés"-ből. Tudom hogy így lesz. addig is olyan, de olyan öröm azt tervezgetni milyen függönyt szeretnénk, mekkora ebédlőasztalra van szükségünk, milyen legyen a kanapé...de hiszen ezen már mindenki túl van. Ismeritek...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.