Na nem az Operaházban, csak az egyetemen. És én kérem szabályosan "elsőbáloztam". Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt életem első IGAZI BÁL-ja. Kísérővel, ültetett vacsorával, zenekarral - de ne szaladjunk a történések elébe! Úgy kezdődött, hogy a baráti társaságból az egyik lány varrt egy estélyi ruhát még valamikor tavasz elején - és akkor megbeszéltük, milyen jó is lenne elmenni a "saját készítésű" estélyi ruhánkban a tavaszi diákbálba, négyesben. Én ezt persze el is felejtettem, de szerencsére még az utolsó pillanatban sikerült jelentkezni - valamikor április közepén volt a határidő. De mivel akkoriban én nagyon költöztem, a bál ténye egészen múlt szerda estig valahogy nem tudatosult bennem. Akkor is úgy, hogy lemaradtam a "csokoládékóstoló" vacsoráról -a bál felvezető eseményéről. Valahogy nem szóltak előtte a többiek - az én kisérőm sem - csak délelőtt kezdték rohamtempóban szervezni, viszont én aznap nem olvastam leveleket és délután  meg rendesen elmentem a nyelviskolába. Így ez a vacsora - biztos nagyon finom meg nagyon csokoládés volt - kimaradt. De legalább fokozottan észben tartottam a szombati főattrakciót, magát a bált. Csütörtökön a másik lánnyal nekiláttunk elkészíteni a saját álarcunkat. Minden kreativitásommal egész délután dolgoztam a művön, de a legjobb jóindulattal is csak egy "közepes szemnyugtatómaszkra" hasonlított a végeredmény - viszont rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Így pénteken már nagyobb sikerrel láttam neki újra...és szombaton délután teljes pompában készen álltunk a bálra! Álarcos bálba az ember álarcban megy - még akkor is, ha a város többi lakója nem hord álarcot. Hadd irigykedjenek! (bár nem vagyok biztos benne, hogy tényleg irigység volt a szembejövők arcán, amikor a két keménykalapos, sétapálcás pingvin karján végigtipegtünk az utcán) Szerencsére a bálteremben már sikerült elvegyülni a tömegben. Véletlenül sikerült a rektorral is beszélni néhány szót - de biztosítottuk róla, hogy nem fog megismerni a folyosón másnap (ez a svéd humor, tessék mosolyogni!) Aztán a vacsorához felvonultunk, megkerestük az ülésrend szerinti helyünket és kezdődhetett a végtelenített pohárköszöntő, gratuláció, kisműsor és együtt éneklés. A teríték része az estére szóló "énekeskönyv" is - ez alkalommal 25 dallal (merthogy a diákszervezet 25. évfordulójára rendezték a bált), amit becsülettel végigénekelt a társaság. Még szerencse hogy egy "egyszerű" vacsorát kaptunk, mert így is öt órán át ültünk az asztal mellett. Éjfélkor aztán eljött a tánc ideje. Igazi nagyzenekar (ÖT szaxofonnal az első sorban!) igazi tánczenét játszott. És a megnyitótáncot mindenki a kísérőjével táncolta. A vendégek jó fele diák volt, és mindenki rendesen táncolt...döbbenetes élmény volt. Itt jegyzem meg, hogy a fiúk elég jól viselték a frakkot, de a lányok többsége túl merész volt. Átlagosan egy-két számmal kisebb, mostani divatnak megfelelő fűzős vállnélküli ruháikból úgy buggyantak elő a húsos svéd lányok hónaljhurkái hogy csak néztem. Jópáran térdig szűk fazonú sellőruhát választottak, amiben csak erős popsimozgás mellett volt esély a helyváltoztatásra - tanulmányt kellett volna írni arról, ahogy a sellők keringőztek. Az emlékérmek és kitüntetések viselése szinte kötelező - a bálban is kaptunk egyet! - a fiúk frakkfelsőjén is mókásan szóltak, de mintegy bónuszként a lányok kivágott felsőjét még mélyebbé varázsolták ezek figyegős fémdarabok. És akkor itt említem meg a tollas maszkokat - szegény fiúk kétségbeesetten próbálták a partnereik pillantását "fogva tartani" a tánc közben, mert egy oldalra nézés a méteres strucc- és pávatollak, pamacsok, leomló tollboák invázióját jelentette - és a csuklószűtyőket. Azokat a kis táskákat amiben a régiek a táncrendet hordták. A mai lányok fényképezőgépet, mobiltelefont és teljes sminkkészletet hordanak a kisbőrönd méretű szütyőikben, amivel egy lendületes mozdulat végén megsemmisiítő erejű ütést mérnek a táncosuk háta közepére. Ezek apró semmiségek, mert képzeljétek: ÖTöt táncoltam - a harmadikat egy profi táncossal. Meghallotta a zenét, a szemembe nézett és azt mondta: foxtrott. Aztán lábam sem érte a földet többet a szám végéig: hatalmas léptekkel vonszolt végig a táncparketten! SUHANTUNK! (a számos lila folt, halk sikolyok és elegáns zihálás pedig semmiség volt - rettenetesen élveztem). Mosolyogva és rémségesen fáradtan bújtam ágyba hajnali fél négykor - még egy élmény amire nagyon sokáig fogok emlékezni.   

Hogy ki volt az én kísérőm? Hát úgyis tudjátok a választ, nem? Persze, hogy az "ex-házibácsim".

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.