Szinte a legelső dolgok között tanulunk meg pá-t inteni. De életünk végéig tanulunk búcsúzkodni. Sokan, sokszor leírták milyen érzés a "pályaudvaron maradni", mégsem lehet felkészülni rá. Van, amikor tudjuk, bármikor megismételhető az élmény - csak ideig óráig nelkülözzük egymást. Van, amikor tudjuk, hogy útjaink szétválnak - külön folytatjuk tovább, de az együtt töltött idő mindig szép emlék marad. És van, amikor valami véget ér, visszavonhatatlanul. Ez fáj a legjobban. Hiába gondolok a közös pillanatokra, amikor mindketten boldogok voltunk, azokra megindító vagy mulatságos történetekre ahol szorosra húzódtak közöttünk a szálak, amikor beépültünk egymás legelemibb napi rutinjába. Tudom, hogy a bújócska az avarban, a hóban turkálás, a nyári pancsolások meg a nagy közös ücsörgések mindig velem maradnak. Tudom, hogy miatta ugyanannyit sírtam, mint nevettem, hogy ő tudott a legjobban vigasztalni, vagy velem örülni. Tudom hogy ajándék volt ez a pár év. Tudom, hogy tudta, hogy a csillagot is lehoznám az égről, ha szüksége lenne rá. Mégis szerettem volna megölelni utoljára. Azt mondják a bölcsek, hogy élni úgy kell, mintha minden perc az utolsó volna. De így nem lehet - az erdő csendjének a város forgataga adja meg az értékét. Tudom, hogy így kellett lenni. De most semmire sem megyek a "tudományommal". Bozikám, vigyázz magadra odaát!