A vasárnapi hazaút nem volt sem eseménytelen, sem izgalmas. Az előttem és mögöttem ülő apróságok - a szüleikkel együtt - gondoskodtak arról, hogy még csak gondolni sem merjek a kiadós alvásra a repülőn. Szerencsére ablak mellett ültem, így tudtam gyönyörködni a spanyol hegyekben. Körülbelül Franciaország közepénél kezdett a felhőtakaró barátságtalanná és átláthatatlanná válni. Mire leszálltunk Londonban, már az eső is megérkezett. Úgy gondoltam, épp ideje megnézni Heathrow környékét, tehát visszafelé a kedvenc utazási módomat, a buszozást választottam. Nem számítottam arra, hogy bőrönddel nem olyan barátságos az utazás, hogy éppen valami tüntetések vannak a külvárosokban, és hogy ötszöri átszállással tudok csak a szállásomra visszajutni. De sebaj - három és fél óra buszozás után már meg is érkeztem. És mivel várt a kis utcám? Hát tessék. Vagy csak én lennék túlságosan romantikus lélek?
A hétfői nap is készült némi meglepetéssel. Reggel a főbejárat előtti kis téren sok-sok autót - különböző korú és állapotú LOTUS-okat - láttam felsorakozni. Persze nem mindegyik masina akarta elfoglalni a helyét, mert ugye az ilyen nagynevű autóknak már vannak kis sztárallűrjeik - nem tetszett nekik a kilátás vagy éppen a szomszédokat nem találták szimpatikusnak. Egy szó mint száz, a nem induló motorok nyögésével volt tele a kis belső udvar. És persze a személyzettel, akik próbálták az autókat meggyőzni...emberi eszközökkel.
Végül persze összeállt a kiállítás, és este, az épület teraszán rendezett fogadás zenei háttere egy szóló szaxofon volt. Az egész koncertet hallottam az irodámból. Gyönyörű volt!!!